A középkor hiedelme szerint, a csillagok mély befolyást gyakorolnak az emberekre. Egyesek a Mars bolygó befolyása alatt állak, mások a Szaturnusz, avagy a Jupiter s a Vénusz hatása alatt. Vagyis, minden egyén bizonyos bolygó uralma alatt áll, mely elősegíti és igazolja a tetteit.

A kutatók azt igyekeztek megtudni, hogy milyen jelek, mely csillagjegyek befolyásolják az egyén életútját, a kikerülhetetlen sorsát. Persze, más-más úton próbálkoztak eljutni a megoldáshoz. Egyesek azért kutatták a csillagokat, hogy megelőzzék azt, aminek be kell következnie, ami végül is a csillagjegyek kutatásához, a horoszkóphoz vezetett, mások önmagukban kutatták a csillagjegyek üzeneteit, bizonyos testtájakra vetítve a csillagjegyeket, ami a tenyérjósláshoz és a fiziognómia kutatásához vezetett, mely az arc vonásai bizonyos csillagzatokkal való összehasonlítása alapján próbálta előrelátni a jövő eseményeket.

Ez a gondolatmenet aztán átirányult a makrokozmoszra és a mikrokozmoszra is: ami fent van az lent is van, és fordítva. Vagyis: a törvények analógiája ural minden teremtményt. A sorsot abszolút elrendeltetettnek vélték.

Paracelsus szerint, a planéták bennünk vannak. Amennyiben a mennybolt csillagai önmagukért vannak, az ember szintén képes a saját belső csillagzatait megteremteni, s miként a csillagok az égen saját maguknak valók, anélkül, hogy bármily teremtmény uralná azokat, az ember is képes maga uralni a saját csillagzatát, szabadon, anélkül, hogy bármily törvénynek engedelmeskedne. Az, aki ismeri a saját csillagzatát – a csillagjegyét -, vagyis tudja, hogy mije van, az képes állást foglalni és irányítani a saját fejlődését. Ezt jelenti ugyanazon Paracelsus mondása, mi szerint: A bölcs parancsol a csillagoknak, vagyis, jó magyar mondás szerint: „Mindenki kovácsa a maga sorsának.”

Tehát, amennyiben ismerhetnénk a saját firmamentumunkat – a csillagjegyünket -, vagyis a jövőnket és annak végkifejletét, a törvények analógiája értelmében, magunk irányíthatnánk az alakulását.